A Petőfi Művelődési Központban tekinthető meg Jakab István László népi építészetet megörökítő festménysorozata, valamint Pista bácsi rajzeszközei, tároló szekrénye, festőállványa, a Bicske története című könyv eredeti példánya.
Jakab István László (1907-1989) építész, akvarellfestő, a népi építészet alkotásainak hazai megörökítője, munkásságában felvállalta a népi építészet védelmét is.
Jakab István László szülei éltek Bicskén, őt gyermekkora emlékei kötötték ide, innen elindulva került szoros kapcsolatba a festészettel és az építészettel. Az Iparművészeti Főiskolán végzett tanulmányai után bejárta Európát és eljutott az Egyesült Államokba is.
1934-ben tatabányai kiállításával kezdte meg képzőművészeti bemutatkozását. Hiteles, pontos és szakszerű ábrázolását több országos és külföldi kiállítás igazolja.
Ő alapította a tatabányai művészeti szabadiskolát, a tatabányai Képző és Iparművészeti Társulatot, az Iparterv „Székely Bertalan képzőművész körét”. Az építészet terén is több gyár, gazdasági és lakóépület tervezése fűződik nevéhez.
Jakab István László megírta Bicske történetét is. Munkásságában felvállalta a népi építészet védelmét és megörökítését, alapító tagja volt a Bicske Barátok Körének. 2003-tól Bicske város posztumusz díszpolgára.
A gyűjteményt 100 darab népi építészetet bemutató festmény alkotja, melyet Jakab István László ajándékozott Bicske város mindenkori polgárainak. Gesztusának célja az volt, hogy unokáink is láthassák, hogyan, milyen körülmények között éltek elődeink, a XX. század elején.
A gyűjtemény három részre tagolható: Dunántúl, Duna-Tisza köze és a Tiszántúl és a határon túl: Erdély, Felvidék és a Vajdaság népi építészete a XX. század elejéről.
Jakab István László festőművész népi építészetet megörökítő festménysorozata a Fejér Megyei Értéktárban szereplő nemzeti érték.
„A pontos ábrázolás és a művészeti hatás együttes megjelenése maradandó élményt hagy a műélvezők emlékezetében. A képein a természethű előadásmód ugyancsak változatos színhasználattal, rajzi ötletességgel párosul. A kiállított művek a magyar népi építészet jellegzetes példáit idézik fel, mégpedig úgy, hogy megbízható műszaki feltételnek is tekinthető minden ábra. A népi műemlékek védelme bizton számíthat Jakab István László képeire, akár helyreállításról, akár tudományos feldolgozásról legyen szó. Azzal a negyedszázados szívós munkával, melynek során végigjárta a Duna-medence magyarlakta vidékeit és – ahol alkalma volt rá – vázlatokat, feljegyzéseket készített a falusi házakról, régi templomokról, haranglábakról, malmokról, érczúzókról, páratlan művelődéstörténeti szolgálatot tett. Ám az anyaggyűjtésen túl ez a szolgálat egyúttal kiváló teljesítmények megalkotására is alkalmat adott, amikor azután itthon festményekké fejlesztette a látottakat.
Egyértelműen megállapítható, hogy Jakab István László jelentős helyet foglal el a legjobb magyar vízfestők sorában. Művészi és néprajzi munkássága, vízfestményei bemutatják, hogy milyen egyedülálló építészeti remekműveket rejtenek az erdélyi települések. Sajnos több népi építészeti emlék már csak Jakab István László képein látható, pusztulásra ítélték a páratlan szépségű épületeket. Patrium, Kalotaszeg, Csík, Háromszék, Mezőség – Erdély valahány tája, kisebb – nagyobb közössége tanulságos helyi sajátosságokat őriz, amit a festőnek jól sikerült demonstrálnia; színvilága, festői stílusa egyúttal az építészeti emlékek környezetét, az együttélés légkörét is megidézi. Nincs olyan részlete, eleme Jakab István László működésének, mely ne utalna a Kárpát-medence élő hagyományaira. Ezek a hagyományok nem hiányozhatnak az európai örökségből, de szerepük van a többi földrészhez fűződő kulturális értékcsere fenntartásában, bővítésében is.”
(Pogány Ö. Gábor: Erdély magyar népi építészete In.: „Hol sírjaink domborulnak…”:)
Jakab István László építész, akvarellfestő özvegyének nagylelkű felajánlása nyomán három könyvvel és egy önarcképpel gazdagodott a Jakab-emlékanyag.
Két vendégkönyvet kapunk ajándékba Pista bácsi Néprajzi Múzeumban rendezett kiállításáról és az V. Bicskei Napok alkalmából rendezett kiállításról 1982-ből és 1983-ból.
Továbbá egy iskolai emlékkönyv, melynek legrégebbi bejegyzése kereken száz éves és egy fiatalkori, ceruzával készült önarckép.
